„Szerettem előtted valakit, felhőtlen kapcsolat volt,
gyanúsan felhőtlen, nem csoda, hogy annál keservesebb lett a vége, és a végnél
is keservesebb a vég emléke, tudom, mindezt tudod, és azt is, hogy egy idő után
az ember abba a korba ér, mikor már mindenki előtt szeretett valakit, noha
feltett szándéka volt, hogy majd örökké csak egyetlenegyet szeret, valaha,
mikor még egészen másként képzelte az életet, de nem panaszkodni akarok,
ízetlenség is volna, erről, éppen neked, és az is távol áll tőlem, hogy olcsó
bölcsességgel traktáljalak, csak azért hozom szóba a múltat előtted, mert
ráébredtem, hogy annak a régi kapcsolatnak, nem szó szerint, átvitt értelemben,
vagyis, ahogy útban volt, csak most lett igazán vége, mikor már fenntartás
nélkül elfogadtalak olyannak, amilyen vagy, mikor nézem, de nem látom orrod
szabálytalanságát, mikor érzem, de nem veszem észre izzadságszagodat, mikor
idegesít, de elviselem szórakozottságodat, mikor aggaszt könnyelműséged, de nem
vonlak felelősségre érte, mikor tudom, hogy nem értesz, de nem kételkedem a
képességeidben, igen, most lett igazán vége, mert most már te vagy nekem, nem
én, és nem más, hibáid ellenére drága lény, behelyettesíthetetlen,
elvéthetetlen és egyszeri, mint maga a rejtélyes pillanat, melyben mindenkiről
leváltál és önmagaddal azonosultál, mint az áhított jövő, mely tőled jelenné
lett.”