„Egyszer elérkezel arra a pontra, hogy azt mondod: Állj! Nem bírod tovább… és feladod. Dühvel túlfűtött önsajnálattal heversz a padlón… és vársz. Nem bízol, nem remélsz… csak vársz. Egy nap elunod a várakozást… és felállsz. Felállsz, és vállat rándítva tovább mész. Miért? Mert az értelmetlen várakozás csak önpusztítás. Nem leszel jobban tőle, de nem is halsz bele. És ez a se ide, se oda állapot arra ösztönöz, hogy lépj… Mindig csak előre… mert ha visszafele akarnál menni, rájönnél, nem létezik az az út, melyen érkeztél. Nem számít, mit hagytál magad mögött, az sem, hol tartasz most, csak az, hogy mi felé haladsz… az a te irányod, az a te utad.”