– Szeretsz?

– Nem tudom.

– Mért nem?

–Nem vagyok biztos.

– Kételyek?

– Azok.

– Akkor mit érzel?

– Ez bonyolult. Néha hiányzol, nem bírom, ha nem vagy velem. Szükségem van a jelenlétedre, még ha nem is nézek rád. Néha ellöklek, mert félek. Megijedek tőled, pedig nem bántasz. Néha futnék veled akármeddig, akárhova... csakhogy együtt lehessünk. Néha úgy érzem, nem jó, ha itt vagy, vagy nézel, mert elvársz dolgokat. Lehet, hogy nem tudom megtenni. A szívem megszakad, ha mással látlak, de nem szólok egyetlen szót sem. Csak elsétálok... Néha utálom, ahogy kinézel. De ezt se mondom soha. A lényed kárpótol mindenért. Nem tudok soha haragudni rád úgy igazán. Pedig lehet, olyat tettél, amiért másnak már nem jutna bocsánatomból. Néha ha rád gondolok sírok, néha nevetek, néha ordítok, aztán megint ott a mosoly az arcomon. Lehetne egyszerű, de nem... ez bonyolult.

– Akkor szeretsz?

– Azt hiszem…