„Amikor utoljára beszéltünk, azt mondtad, én olyan valakit érdemlek, aki ugyan úgy szeret engem, mint én őt. Ja, és hogy te is azt hitted, nagyon szeretni fogsz. De nem így lett. Hát tudod, rengeteget sírtam miattad, és a szavaid miatt. Nem fogom játszani a hősnőt, aki rezzenés nélkül tűrte, hogy széthull a felépített boldogsága. Sírtam, zokogtam, napokig, hetekig… de már egy ideje nem tettem ezt. Csak néha-néha eszembe jut a mosolyod… vagy fekszem az ágyamon, és beugrik a kép, hogy régen a karjaid között feküdtem ugyanitt. De nem sírtam tőle, ma sem. Tudod miért? Kezd kitisztulni a kép, bármennyire is szeretlek. Én nálad ezerszer jobbat érdemlek, és valamikor meg is fogom kapni, és megköszöni neked, hogy elengedtél…”