„Voltál már úgy, hogy azt akartad mondani, hogy 'persze, hogy veled tartok, ha mész', és mégis csak egy grimasz meg egy makacs 'mégsem megyek' lett belőle? Hogy némán ültél, mikor nyelved hegyén izzott a szó: 'szeretlek'. Hogy a meleg ölelés helyett ijedt távolságtartásba burkolóztál? Hogy valakinek azt mondtad, 'nélküled is boldog leszek, menj csak, hátra ne nézz', és a kemény szikla porrá hullt, mikor Ő elhagyott. És csacsogtál már legjobb barátodnak máshoz fűző szerelmedről, lelked mélyén vágyva, hogy csókjával tapassza be a szád? És kezdtél már úgy mondatot, hogy 'most elmondom az igazságot neked', s a szerelem színeit lecsupaszítva, csak valami halovány képet festettél érzéseidről, nehogy nevetségessé válj? Mondta már a belső hangod, hogy nem jött még el az ideje, és később azt, hogy elmúlt? Nevettek-e már ki azért, mert szerelmet vallottál? Rákiáltott-e már etikai értékrended, ne tovább, nem szabad így szeretni, és féltetted-e már szerelmed attól, hogy életed túl bonyolult? Ébredtél-e már arra, hogy szíved igazgyöngyeit olyannal osztottad meg, aki nem bírt rá vigyázni? És volt-e bűntudatod, amikor a másik, kit megszerettél, neki már csak szűk marokkal mért üveggyöngy jutott?”