„Mikor elmentél, büszkén feltartottam a fejem, és próbáltam büszke lenni. Azt hiszem, sikerült. Túljártam az eszeden. Sajnos. Most már bánom. Igazán hiányzol. Hiányoznak a beszélgetéseink, s a simogatásod is igazán hiányzik. Hidegek az éjszakák Nélküled!

Nincs, ki levegye a hernyókat a leveleimről és lassan már betakar a gyom. Egyre többször esik az eső, és az éjjelek is nagyon hidegek... Hiányzol. Mindig azt hittem, hogy untatsz, hogy nem becsülöd eléggé a szépségemet, és nem érzékeled az illatomat. Tévedtem, és ezt el is mondanám, ha újra itt lennél. Éjszakánként mikor a hidegtől nem tudok aludni, nézem a csillagokat, és Rád gondolok. Azt képzelem, hogy már reggel itt leszel, gyengéden kézbe veszed törékeny leveleimet, és cirógatod szirmaimat, én pedig úgy illatozom, hogy soha többé nem vágyódsz el mellőlem.

Reggel mikor a nap ébredező sugarai eljutnak hozzám, nem érti, hogy a harmatcseppek miért nem akarnak felszáradni a leveleimről…

Nem tudja, hogy azok könnycseppek. Érted!”