„Csak bámultam ki az ablakon, hagyva, hogy a csupasz hátamat bámulja. Azt hiszem hatásosan alakítottam a közönyöst, mivel pár perc múlva végleg föladott minden próbálkozást. Nem kérdezett, még csak nem is mosolygott rám. Az volt életem leghosszabbnak tűnő utazása, pedig nem tartott tovább 10 percnél. Leszálltam a buszról, azt hiszem sejtette, hogy valami nincs rendben köztünk, mert nem állt meg, nem nézett hátra és nem köszönt el. Akkor igazából úgy éreztem, hogy az egész már nem is számít. Én döntöttem így. Nem akarok csupán csak a barátja lenni. Ezt választottam. De most itthon az üres szobában döbbentem rá, hogy mi az, amit valójában akarok. Csak hallani akarom... csak hallani akarom a nevem az ő szájából és látni mosolyogni. Ha azt megtehetem, azt hiszem túlélem. Még egy darabig túlélem…”